Minél mélyebben szeretünk valakit, annál kevésbé fontos a külseje. Át is változhat, nem kell hozzá meghalnia, és elvesztenie a testi valóját. Megismered, mint hamvas kislányt, telnek az évek, és lesz belőle egy ráncos, fogatlan kopaszodó vénasszony.- A változás olyan hatalmas, hogy a lánykori és öregkori fénykép egy idegen számára nem is ugyanazt az embert jelentené, - ha most látná először a két képet, észre sem venné, hogy ugyanarról az emberről készültek. Az élet mindannyiunk jellemétr és maszkját felismerhetetlenül átvarázsolja. De ha valakit szeretsz, az alig változik a szemedben: eltelik hatvan- hetven év, és ugyanazt érzed a közelében. Ugyanazt a sugárzást, ugyanazt a szóval kifejezhetetlen érzést, hogy „ismerem”
Az „ismerem „ érzés akor is megjelenhet, ha nem látod a másikat. Tudod, hogy ott van a szobában,
S ha nem tudod, baj van.
Én úgy hívom ezt: „jelenlét-érzet”
Anyák aggódva lesik, esténként, csapódott-e odakint a kapu, hazajött-e a gyermekük .De néha nem kell fülelni. Ha valóban szeretik, s nem csupán aggodalmasak, ez a jelenlét-érzet tévedhetetlenül üzeni nekik, hogy ott alszik már a gyerek a másik szobában.
Ha a közeledben van, akit szeretsz, mintha melegebb lenne a levegő.
A tárgyak mosolyogni kezdenek, a szoba ismerősebb lesz, mintha az illat is megváltozna körülötted, ha a közeledben van, aki számodra kedves. Ez az összetéveszthetetlen jelenláét- érzet, amikor az idegenség hirtelen ismerőssé válik, amikor meghitté varázsolódik a környezeted - a szeretet biztos jele.
Nem kell mindig testi közellét.
Minél valódibb a szeretet, annál távolabbra hat, térben és időben is.
Ha rád gondolok, és szeretlek, megjelenhet lelkedben az üzenet.
A város másik pontján is
Néha a Föld másik pontján is.
Egyszerre nyúlunk a telefonhoz például…..
Vagy szembejössz velem az utcán…
Hányszor van ilyen
Ez a szinkronicitás olyan erős, hogy gyakran egyszerre gondoljuk ugyanazt.
Idő és távolság nem számít.
Akit szeretsz, arra előbb- utóbb rátalálsz, egyszerűen azért, mert össze vagy hangolva vele.
Sőt, nemcsak hangolva, kötve is.
Ez nem csak emberi és természeti tapasztalat, de az elméleti fizikában ma már tudományos törvény is, úgy hívják: „szuperlumináris összekötöttség”
Ez lényegében azt jelenti, hogy az egymástól szinte végtelenbe pörgő részecskék, nem információs alapon „tudnak” egymásról, hanem azért, mert soha nem váltak el, - együtt vannak.
Ennek az összekapcsoltságnak a legrejtélyesebb része, amikor valakivel először találkozol az életben, s bizonyos vagy benne, hogy itt most nem kezdeni, hanem folytatni fogunk valamit.
Volt már ilyen élményed? Tapasztaltad például, hogy elveszítettél valakit, meghalt, akit szerettél, s mégis úgy élted tovább az életed, mintha továbbra is látna téged? Érezted, hogy bizonyos dolgokat nem tehetsz meg, mert „mit szólna hozzá Ő”? Kifejezetten tudtad, mit gondol rólad! Tudtad, hogy meg akar óvni valamitől, Bíztat, vagy nagyon nem tetszik neki, amit tenni akarsz.
Főleg nőknél, de érzékenyebb lelkű férfiaknál is tapasztaltam, hogy nem akarnak méltatlannak lenni, a szellemi világban élő társaikhoz.
Ez akkor is így van ha valaki megrögzött materialista, és nem hisz a túlvilágban. Beszélgetsz vele, azt mondja az elmúlás végleges, nincs halhatatlanság, mindenki elenyészik, és egyszercsk elárulja: nem mindegy mit gondol róla a halottja. Ilyenkor furcsán nevet, és azt mondja: „ Lehet, hogy mindez hülyeség és csak az én fejemben van az egész”Nevet, keserűen, gúnyosan, nem hisz az egészben. De azért mégsem lép olyasmit, amit az elköltözött társa nem helyesel, S nemcsak önmaga miatt- az elköltözöttnek nem akar fájdalmat okozni. Merthogy tudnak egymásról mégis. Mindannyiunknak vannak angyala odaát, akiket felvidíthatunk, és meg is keseríthetünk.
„Aki megtalálja lelke középpontját, messzire sugárzik!. Hívójele bejárja a világot, s akinek szól, meghallja, s válaszol. Rokon lelkek ha tiszták állandó adás- vételben vannak”
Először azt hittem, ez az a jól ismert jelenség, hogy akik szeretik távolból is érzik egymást. Rendszerint olyankor, ha a másik bajba kerül. Főleg az anyák hangoltsága ismerős: gyakran megérzik, - néha egészen pontosan, máskor aggodalomtól torzítva, hogy mi történik a gyermekeikkel.
De ez itt jóval több, mint megérzés. És a hatása nem csak nagy messziségből, hanem az „árnyékból” a „fényben levőknek” szól, vagyis a túlvilágról az e világba.
És fordítva. Ez a kapcsolat valóságokon ível át, nem ismeri a lét dimenziójának különbségét. Ez az összekötöttség sokkal mélyebben működik, mint a megérzéseink. Több, mint rezonancia. Ez a tiszta szívek egymásra látása.
Ezt a jósjelet élhette meg Arany János, amikor felismerte, az akkor már rég halott barátjának Petőfi Sándornak a szellemi jelenlétét. : rajzolt, s a vonalak harsány, nem odaillő színéből különbséget tett az ihlet és a médiumitás között. – rádöbbent, hogy Petőfi személyisége ott járt nála, és „belerajzolt” a képbe. Petőfi irányította a ceruzáját.
Alkotás közben, _ Így mondaná JI- KIng, - megittak egy kupa finom bort együtt.
( ilyen kapcsolat csakis azok között lehet, akik a szívükkel látják egymást)
A másik lénnyel való bensőséges egységélmény a halállal korántsem ér véget. Bármilyen hatalmas átváltozás is a test levetése, amikor az eltávozott lelki testében visszatér, az, aki szereti felismeri őt. Néha álmában, néha egy apró jelből: egy megreccsenő szekrényből, egy elgurult inggombból, egy váratlanul előkerült régóta keresett tárgyból, de leggyakrabban mégis valami különös és összetéveszthetetlen jelenlét- érzetből.
Tudja, hogy itt van, és tudja, hogy Ő van itt.
Néha még azt is megsejti, hogy jelenléténk nincs más célja, mint hogy a széttépettség fájdalmát enyhítse.
„ Látod, élek”
Rendszerint ennyit üzen,
A szeretet mindent kibír. – egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk- és vége? Vége örökre? Soha nem lesz többé? Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb mint a fizikai kín, vagy maga a halál, mert egyszerűen természetellenes.
Az, hogy testünk vénül, betegek, öregek, fogatlanok, vaksik és nyomorékok leszünk, még elfogatható valahogy,. Nehezen, de mit tegyünk. Az, hogy végül nem bírjuk tovább a fizikai életet, és átlépünk a halá kapuján, még mindig elfogadható, ha keservesen is. Minden kétségbeesett tiltakozásunk ellenére van bennünk valami belenyugvás, vagy talán egy rejtett bizakodás: majd csak lesz valqhogy.
Az ember végül megadja magát.
De az, hogy a szeretet elmúljon, elfogadhatatlan.
Olyan fájdalom, amit semmi nem enyhít.
Olyan borzalom, amelyre nincs gyógyír, mert egy hang azt kiáltja bennünk: Ez nem történhet meg!
Olyan értelmetlen, hogy nem lehet igaz!
Egy társadalmi rendszer összedőlhet, egy hitvilág összeomolhat, egy nép, egy faj, egy istenkép megsemmisülhet, jöhet az apokalipszis, és megmérgezheti a földet, a vizet, a levegőt, és kipusztíthatja az emberi faj jó részét? Mindez bármennyire is meghaladja a képzeletünket, - mégis tudjuk valahol, hogy mindez nem lehetetlen, mert benne van a pakliban .
De a szeretet elvesztése nincs, és nem is lehet soha.!
Ez az egyetlen pont, ez a mustármagnál kisebb kis atommag a szívünk közepében, ahol lényünknek és az egész teremtésnek a legvégső titkát őrizzük. Ez a titok, ha szavakkal kimondjuk ennyi: a szeretet örökkévaló
Ahhoz, hogy szeress, - így mondják. Ji- Kin bölcsei-, először meg kell találnod a saját középpontodat.
Nem az enyémet, - a tiédet.
A saját „szívedet”
Ott van benned.
Legbelül.
És körülötte kavarog a viharos lelked., minden emléked, végtelen múltad, érzésed gondolatod, tested, az egész életed.
Úgy is mondhatnám, hogy a lényednek van egy „királya”, és egy „országa”.
És minden országnak van határa.
Testednek - lelkednek is.
Eddig tartasz. Eddig a tiéd. Eddig ér a te világod.
Onnan kezdve, már egy másik világ kezdődik, de az már nem a tiéd.
Az már az én világom. Mert az én lelkemnek is van egy „királya”, - s körülötte terül el az én „országom”., az az én magánbirodalmam., amelynek szintén vannak határai.
Mindkettőnknek vannak határai.
Most jön a lényeg:
Igazi szeretet az, ha elmegyek a határomig, és kinyújtom érted a kezemet…És te is eljössz a te határodig és kinyújtod értem a kezedet…
S ott, - a határon - megfogjuk egymás kezét
Belefűzöm az ujjamat az ujjadba, és azt mondom: Szervusz! Isten hozott
Te is azt mondod: Szervusz! Isten hozott!
Ez a szeretet
És ha te visszalépsz a középpontod felé, nem gázolok utánad, - megvárlak, míg újra kijössz.
S fordítva: te sem akarod elfoglalni az én országomat, és az én középpontomat. Megvárod, míg újra eljövök hozzád és a határon, a kerítésnél újra megöleljük egymást.
Tiszteljük egymás birtokát.
És tisztelve szeretjük egymás „királyát” – a középpontunkat.
Ez a szeretet.
Két Csung kölcsönös egymás- érzése, egymás- tudata, egymás- vonzása, egymás- ismerése. És egymás világának mélységes tisztelete. Néha egy kicsit beljebb is merészkedhetünk, nagy felfedező- utakat tehetünk egymásban – fölfedező, de nem hódító utat! – de ha vége az utazásnak, azonnal vissza kell jönni.
Az igazi találkozás csakis a határon van.
A kerítésnél.
Sem beljebb, sem túl rajta.
Éppen a határon.
Ha nem jössz elém, én nem mehetek érted a határon túlra. És te sem jöhetsz át az enyémen. ..
Amíg lelkileg gyerek vagyok, fáj minden gyermeki sebem. És tudnod kell, hogy a lélek nem egy életen, de reinkarnációkon keresztül is Gyermek maradhat.
De ha felnövök, s lelkileg nem vagyok már gyerek többé, egy más érzés és tudatállapotba kerülök. Látom, hogy bármilyen komiszul is bántak velem a szüleim, a felelősséget nem lehet rájuk hárítani. Rossz természetem, vagy megriadt lényem miatt nem vádolhatok senkit.
És ha eljutok idáig, akkor tisztelni fogom a szüleimet.
lehet, hogy nem tisztelte őket senki, mégis akad a világon egyetlenegy embe,r aki tisztelettel néz rájuk: a gyerekük.
Nem azért tisztelem őket, amit műveltek, hanem azért, mert az apám és az anyám – még akkor is, ha csúfosan megbuktak ebben a szerepben.
! Barátok azok, akiknek nincsenek titkaik egymás előtt. Mindent meg tudnak osztani egymással. Barátom az, aki előtt a lelkem nyitva van. A legritkább, hogy a titkaimat kiadom apámnak, anyámnak, a gyerekeimnek. Attól ők még jó apám, jó anyám jó gyerekeim lehetnek. A barátság olyan fajta nyitottságot jelent, amit mással nem tudok megteremteni. Ez a „láss belém , neked megengedem” és a „ nyisd ki magad előttem lehet, állapota.
Igazi Őszinteség fokra apámmal, anyámmal és a gyermekeimmel nem juthatok. Nem mondhatok el nekik mindent.
Miért?
Mert nem a barátaim.
A barátság az egyetlen olyan emberi kapcsolat, amely szabad választással jön létre. A barátság születés,e mindig együtt jár azzal a kimondatalan érzéssel, hogy találkoztunk már valahol. Azért választjuk őt, mert ismerős. Ez sejtelem. Nem biztos, hogy így van – sohasem tudhatjuk, hogy mitől találunk otthonra egymásban.
Ha a barátomhoz megyek: Hazamegyek.
Ha az apámmal, az élettársammal vagy éppenséggel a gyerekemmel vagyok, nem biztos, hogy „ otthon érzem magam” bennük. Néha megcsaphat a jelenlétükben a lelki idegenség érzése. Attól még szerethetem őket.
MÜLLER PÉTER
Szeretet-meditáció
(részlet a Benső mosoly c. könyvéből)
Következzék hát a szeretet-meditáció bemutatása.
Ezt az elnevezést én találtam ki, mint látni fogod majd, éppen akkor, amikor ebben a meditációban benne voltam.
Különben jól ismert folyamat. Ez az, amikor az ember talál valamit, önmagán kívül, amin meditál.
Ezt a valamit hívjuk "meditációs objektumnak".
Ez a valami lehet egy rózsa, egy ember, egy eszménykép, egy irodalmi hős vagy téma, de lehet egy gondolat is, egy szent, egy bölcs, Jézus, Buddha vagy maga az Isten.
A lényeg, hogy ez a tárgy a meditációs folyamat elején még rajtam kívül van: először csak nézem, aztán közeledem hozzá, aztán belebújok, s végül eggyé válok vele.
A "kívül" szó ekkor már értelmetlenné válik, mint ahogy azt sem lehet megállapítani, hogy én oldódtam-e bele az Ő valóságába, vagy Ő öltött-e testet bennem.
A dolog úgy indult, hogy rajtam kívül létezik egy "másik", egy Te, egy nem-én, s ha ez éppenséggel nem személy, hanem gondolat, akkor még nem az enyém, hanem valaki másnak a gondolata. Ahhoz, hogy az enyém legyen - vagy én az övé, teljesen mindegy -, énem páncélját meg kell repesztenem, ki kell bújnom belőle, előítéleteimet és gátlásaimat le kell vetnem, oda kell adnom magamat, át kell élnem - azonosulnom kell vele. Amíg nem vagyok teljesen fedetlen, amíg ruhástól, véleményestől s különféle "koncepciókkal" takartan magamra akarom húzni, addig az eggyéválás csodája nem történhet meg - a másik rajtam kívül marad, s a megtermékenyülés nem jön létre.
Az arab és a zsidó hagyomány a szexuális aktust megismerésnek nevezi.
Testünk csakis akkor ismeri a másikat, ha belehatol, vagy ha magába engedi.
Addig idegen, vagy legfeljebb ismerős.
Valamennyien magányosan, bőrünkbe zártan élünk, s szakadékos távolság választ el másoktól.
Csupán a szánk és a nemi szervünk az a födetlen, nyílt sebhez hasonlatos nyílás rajtunk, amelyen keresztül egymásba hatolhatunk, amikor is a két test eggyé válik, egymásban lélegzik, s a két biológiai organizmus egymást kölcsönösen befolyásolja. A férfi test a nőben éli meg létének csúcspontját, s a női test a befogadás pillanatában találja meg a női sors értelmét. Valójában az aktus végső , eksztázis-pontján a férfi vagy a nő szónak nincs is értelme, mert egy suhanó pillanatig a kettőből egy lesz, s az örömben - vagy nevezzük még egyszerűen kéjnek - a testi ember valami olyasmit él át, amit soha, semmilyen más módon átélni nem tud, mert megszűnt a különváltsága, eggyé vált a másik nemmel.
Roppant nehéz a kéjérzést csupán testi síkon magyarázni, mert az emberi test, lélek és szellem szétválaszthatatlan együttese, s ebbe az érzetbe sok más érzés, vágy, gondolat, vonzalom, álom és rejtett szellemi szomjúság is bele van csomagolva, s ilyenkor ezek mind - ha tudattalanul is - kielégülésre törnek.
Amit külön is lehet érezni, az, hogy ez a test csúcsélménye. Egyszerre beteljesülés és kis halál. Ami meghal, az a "külön", s ami létrejön, az az "egy vagyok vele!".
Még az önkielégítés sem magánélmény, mert itt a másik nem valóságát a képzelet helyettesíti.
A feszültség pedig, amely ilyenkor feloldódik, abból adódik, hogy egyikünk sem csak nő és csak férfi- hanem együtt a kettő! De mivel a lét ősdrámája miatt mindig csak az egyik pólust élhetjük meg, lényünk örökös feszültségben van. Ezen az sem változtat, ha valaki biszexuális, mert az aktusban az ő lénye is kettészakadt: nem "egységes", csak ide-oda ugrál, egyik pólusból a másikba.
Életünk legnagyobb feszültségét és magányát nem társadalmi gondok okozzák, hanem az, hogy "csak nők" vagyunk, vagy "csak férfiak".
Ez a feszültség és magány oldódik fel néhány átsuhanó percig vagy másodpercig a testi ölelésben.
Hasonló feszültségben él lelkünk és szellemünk is.
A testek eggyéválásának élményét úgy hívjuk, hogy KÉJ.
A lelkek hasonló, de magasabb szintű élményét úgy, hogy BOLDOGSÁG.
A szellemét pedig úgy, hogy ÜDV.
Két test vonzalmát úgy nevezzuk, hogy erosz.
Két lélekét úgy, hogy philia.
A szellemek egységvágyát pedig úgy, hogy agapé.
Mindhármat pedig Szeretetnek - az élmény színét, méltóságát és teljességét az határozza meg, hogy ki milyen szinten éli meg.
A mai ember a testével oly mértékben azonosította magát, hogy alig ismer mást, mint az eroszt és a kéjt.
Azért keresi és üldözi állandóan, mert ez az egyetlen meditációja.
(...)
Az erosz, philia és agapé tehát nem különböző dolgok, hanem ugyanannak a valaminek -a szeretetnek- különböző szintjei. Akik ebben a mélyre zuhant világban eljutnak a philia szintjére, megélik azt a ritka élményt, hogy a szexualitás nem hiányzik nekik.
És itt fontos az, hogy nem a szexualitás elutasításáról van szó, hanem annak átminősítéséről. Lépcsőfokokat nem lehet átugorni. A lépcsőn csak úgy lehet felmenni, hogy minden lépcsőfokot meg kell járni. Valamit csak akkor lehet átminősíteni, ha azt már megtapasztaltam. Ezért a szeretet az ember számára a szerelemmel kezdődik. Hogy sikerül-e feljebb lépnie, az (részben) rajta (is) áll.
Erre az átminősítésre példa Buddha élete, aki a megvilágosodás univerzális élményéért otthagyta a feleségét. Amikor mint megvilágosult hazatért hűséges feleségéhez, az képtelen volt megérteni, hogy most szereti őt igazán és először, amikor szeretete olyan végtelenné tágult, hogy mindent és mindenkit magába ölel. És ehhez a szeretethez nem kell már ölelkezniük, sírva összeborulniuk, mert ez olyan állapot, amely örök és elveszíthetetlen.
A szeretet minden szintje "szerelmes szeretet". Azonban ahogy a lelki szeretetből hiányzik már az érzékiség húsmelege, a behatolás és a befogadás testi eksztázisa, úgy hiányzik az isteni szeretetből mindenfajta érzelmesség. Hiányzik belőle a "csak te vagy!" és a "nélküled nem tudok élni!"
Hogy mégis érzékelhető legyen az agapé szerelmes szeretete: az ember a lelki szeretet szintjén, a philiában érzi úgy, hogy akár az életét is feláldozná azért, akit szeret; Jézus - agapé szeretettel - annyira szerette még a leghitványabb embert is, hogy az életét is odaadta érte, s vállalta a szenvedést és kínhalált - amivel viszont anyjának mérhetetlen fájdalmat okozott.
Az agapé már nem földi érzés, hanem univerzális egységtudat. Nem ismeri sem a halált, sem az elmúlást: ebben a szeretetben mindenki örökké él s együtt van.
Ez már az Örök Láng lobogása - de ez a láng lobog, világít, ad fényt és meleget a gyertya lángjában is.
A hegycsúcsra csak úgy lehet feljutni, ha megmásszuk a hegyet. Hiába akar az ember csalni: amit nem tapasztalt meg és nem minősített át, nem emelt fel, oda vissza kell mennie.
Buddha azért tudta legyőzni a kísértést, amikor az gyönyörű nő alakjában jelent meg előtte, mert mindazt - a test szerelmét, a kéjt - már átélte és átminősítette önmagában. Ha nem így lett volna, akkor engedett volna a csábításnak, vagyis VISSZA KELLETT VOLNA MENNIE.
Jézusnak ezt az utat nem kellett bejárnia. Mert ő nem lentről kellett felemelkedjen, megtisztuljon, hanem éppen az ő örök tisztaságával és fényével világította meg az utat. Ő a Sátánt a pusztában nem a földi megtapasztalások "tanulságai" által győzte le, hanem Isteni mivolta, tisztasága által, amelyet földi testben élve is megőrzött.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
